1.
Ezüstfény csobbant az óralapra.
Éjfélt ütött a tudattalan.
A Sors csak intett: „Abrakadabra!” -
És a tükör, melyben önmagam
Megalkottam, széttört száz darabra.
És a létezés mélyébe hullva
Kigyúlt eszméléseim fénye.
Kívülállóként néztem a múltba -
S láttam, éveim szövevénye
Hogyan térül mindig csillagútra…
2.
…Láttam hajókat azúr tengeren,
A vágy száztonnás uszályait.
Gyermeket, akit vonz a végtelen
S a felnövőt, akit elvakít
Az aranyló Nap buja élveken;
Királyi méltóságot, mely a gőg
Vörös palástját hordja magán,
Bűnöst, barbár Káintól eredőt,
Ki urat játszik nők oldalán,
Míg titokban reszket, s szűkölve bőg,
Számkivetettek fakó szemében
A konok életakaratot,
Koldusok fekélyes tenyerében
Megfoganni az alkonyatot
S holdat kelni fel a feledésben.
Éreztem árváknak szívszaggató
Jaját a közönyrengetegben.
És láttam, hogy mily hiábavaló
A sajnálat - s elrettentem,
Hogy’ nyüzsög nyűként sok sajnálkozó.
Láttam világoknak leomlását
Életek határvidékein,
Reményvesztett lelkek vinnyogását,
Kiket az éltet, hogy a kín
Rémét másokban is viszontlássák,
Szerelem barokkos báltermeit,
Hol sunyin burjánzik a penész,
Alattvalókat, kiket egy tévhit
Sodort olyan tájra, hol az ész
Mohón issza ostobák érveit…
3.
…S most a rám nehezedő jelenben,
Érzem, jövőt fogannak a lángok,
A reményt elültetem szívemben
S folytatom utam, melyre fényt vetnek
A csillagokká alvadt szilánkok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése