Olyan szerelmet, mit Te adsz, nem adhat nekem senki.
Két szemed tükörmennyországában látom magam
Újra nagynak -, ha elvesznél, veled vesznék én is.
Kövérebbek már estelente az árnyak.
Nyirkos félelem csorog le a robosztus fákról
S olykor megriadok, hogy magam is beleszédülök
Az őszi éjjelek nesztelenségébe,
Mint a vaskos diólevelek.
Igen: félek néha.
Félek,
Mert az igazán nagy csodák a legnehezebbek is…
A könnyed kacajok
Elporladnak egy lehelettől,
Mint az elszenesedett papír
S a hétköznapok folyásában,
Ha mégoly gyorsan emelkedünk is,
A végén aztán elenyészünk,
Mint az aranyló sörből feltörekvő, fürge buborékok.
De ha kezeink egymásba fonódnak,
Ha szavaktól véres szánkat egybetapasztjuk,
Akkor ég, föld, pokol és világok születnek
S a vágyak eleven olvasztótégelyéből
Új istenek és új mítoszok.
Ősz van.
A nyitott ablakon kinézve követem a nehézkes felhők vonulását
S már-már eltelítődnék magánnyal és keserűséggel,
Mikor váratlanul felcsendül az esti harangszó -
Hat óra van…
S én ekkor elmosolyodom a feslett szürkületbe meredve,
Elfelejtem, hogy ősz van,
Elfelejtem, hogy félek,
Elfelejtem, hogy van idő
S telisuttogom ezt a mérgekkel átitatott valóságot neveddel,
Felduruzsolom egyetlen imámként az elmúlás ellen,
Hiszen teljes mélységemből eszmélek rá:
Olyan szerelmet, mit Te adsz, nem adhat nekem senki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése