A kötéltáncos

„Azonközben ugyanis dolgához látott a kötéltáncos:
kilépett volt egy kis ajtóból s nekiindult a kötélen…”
(Nietzsche: Zarathustra)

Jahoda Sándornak

Ó, hogy csodállak én, te merész,
Ki élet és halál mezsgyéjén táncolsz egyensúly-rudaddal
S haladsz veszélyt megvetve délről északra
A Sarkcsillag ragyogása felé, hogy majd elérvén azt
Fényét erősítsd.
Ó, hogy csodállak én, te merész,
Kinek csak az a kötél a földje
S roppant idegmunkával teremted
Az erők harmóniáját,
Mert tudod, hogyha elernyed akaratod,
Napnyugatnak zuhansz: az őrületbe,
Vagy Napkeletnek vetődsz, hol hűvös hajnal:
A rideg ész honol.

S alant kidülledt szemekkel a piaci nép
Jajong és éljenez, mert csak a szenzációt
Nézik tetteden s cirkuszi bolondnak mondanak,
Ki megkísérti a halált.
Vakok arra, hogy lássák a teremtésedet!

Ó, hogy csodállak én, te merész
Kötéltáncos: Költő
S hogy gyűlölöm a köznépet, kik bámulják
A Sarkcsillag fényét,
Nem tudván, hogy te élteted ragyogását!