Önmagam felé indulok, míg a Hold
Vetít utamra fényt, amerre lépek.
Kint oly közel lett, mi egykor távol volt:
Csak bennem nyílhatnak új messzeségek.
S e messzeségben türkiz lángok gyúlnak,
Mert ott elevenekké lesznek e Szavak
S én, hódító, ha végét vélem az útnak,
Elbukom, mert végül Ők hódítanak.
Hiszen lelkem milliónyi fényév,
Melyben színekre bomlik a Szépség,
S melyből az Igaz s a Jó kifakadnak -
S bár kísértőm így gyötör: „Etesd csak!" -
Én tudom már régen, hogy e test csak
Gyarló gyarmata örök Önmagamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése