Circulus vitiosus

Pozsonyi Ádámnak


Gázlámpákat szeretnék a pesti utcákon!
Kandelábereket, melyek alatt kalapos
Polgárok sétálnak elmélázva, sétabottal.
És megállván néha, zsakettjükből
Szertartásosan veszik elő ezüst zsebórájuk’,
Hogy azzal az ódon eleganciával és
Kimért gondossággal tekintsék meg az időt,
Oly módon, ahogy a kétszáz éves könyvekben megírva vagyon.

És szeretnék szalonokat, kávéházakat
A nagykörúton és bennük a „fekete” illatát
Szállni, amint vegyül a „mezítlábas” cigaretta
S az aromás pipafüst lengedező kékjével;
Szeretném úgy látni a New Yorkot,
Kicsit kopottasan, felújítatlanul és fecsegő
Gazdagok hada nélkül, kik nem tudják,
Hogy ahol ők sznobok módjára zabálják
Az orosz kaviárt valami méregdrága champagne-al öblítve le,
Gyomorbajos próféták és pénztelen héroszok
„játszottak halált” és vérző gigászok rótták
Olcsó, sárgás papírfeclikre az új magyar igéket; -
Hogy palotája volt ez egykor a mindennapos
Halálnak s feltámadásnak...

Szeretnék régen élni, nem is tudom, talán elég lenne
Csak száz évvel ezelőtt s lovas kocsik dübörgését
Hallani hajnalban valami ivóból hazafelé menet,
Gazdag-szegénynek lenni, aki még képes
Rámosolyogni az úton átszaladó cselédlányra
S így szólni a postáshoz: „Tiszteletem!” és
Főt hajtani a kéményseprőnek, aki aztán hálából,
Mintha a világ legrengetőbb titka volna,
A fülembe súgná, miként hódított meg egy úriasszonyt
S itta vele az édes likőrt „azon a ködös téli estén”.

Szeretnék kilépni innen, ebből a torzított most-pokolból,
Hol az emberi arcokat gyűlölettel és közönnyel festik
És olcsó rúzsokkal pingálnak délibábokat kietlen lelkekbe!
Nem és nem és nem! Én el akarok rohanni, kidobni
Az új sálat, a kabátot, letépni magamról a legutolsó rongyot is,
Kihajítani, összetépni, felgyújtani az új könyveket,
S a bútorokat, miket nemrég készített az asztalos
Máglyára vetni, és máglyára vetni ezt az egész
Borzadályt, hogy égjen el mindenestül ez a szintetikus valóság…!


Én gázlámpákat akarok a pesti utcákon,
Kandelábereket, melyek alatt kalapos
Polgárok sétálnak elmélázva, sétabottal,
Régimódi eszmékkel, ízes szavakkal,
S megállnak néha és zsakettjükből
Előhúzzák ezüst zsebórájukat és azt mormolják:

„Szeretnék régen élni, nem is tudom, talán elég lenne
Csak száz évvel ezelőtt…”