Virrasztás

Majd ha együtt leszünk, egy nyári este
lehajtom fejem termékeny öledbe
s csak hallgatjuk, ahogy mély, égi vizek
hangját megtöri egy-egy csillagsziget.

Ketten leszünk. S a hintaágyon ringva
elszunnyad a csend dolgos tagjainkba
s hogy ne riasszon a zordon fák árnya,
felkel a hold, hogy mind’ kigyomlálja.

És a testes, robosztus fűszálakon
harmatként csordogál majd a nyugalom,
s felélednek a bennünk rejlő álmok,
hogy lelkessé tegyék a szótlanságot.

Majd ha együtt leszünk, egy nyári este
kezeim ráhelyezem két kezedre
s átölellek. Összeér majd égő arcunk.
S egymástól részegen hajnalban elalszunk.

Töredék

Ez voltam én: képzelt kertek
Elátkozott hercege,
Kit egy októberi éjjelen
Durva betonfalak és éhes hiénák közé
Vetett a sors álmokat vajúdni.

Bemocskolt szavaktól piszkosan jártam
Összehordott anyageszmék szemétdombján
S a szilánkosra tört üvegek visszfényében
Elveszett istenségemet kerestem.

Vérrel írok

Vérrel írok: vér a Szellem,
Napizzás egy virágkelyhen,
Anyagtalan, amely végül
Véges mondatokba szédül.

Kívül kötés, oldás belül,
Ambrózia eledelül,
Virradat és varázsige
Alkonyatok sebeire.

Hét fekvésem, hét kelésem,
Halál az én születésem,
Hét csillagom, hét egem van
Magamat hogy meghaladjam.

Vérrel írok: vér a Szellem,
Angyaltánc a tekintetben,
Szellő, mely a múltból árad
S meglenget egy rózsaágat.

Szavakba zárt időtlenség

Az vagy, Vágyam: napszenderülte,
Asszonyok hajában az alkony,
Rézszínű kapuk árnya alatt
Elrejtező sóhajfakadás.

Gyolcsokba burkolt meztelenség,
Két melódia között a csönd,
Távoli napraforgóföldek
Lengedező, sárga bánata.

Az vagy, Vágyam: napszenderülte,
Éjben virágzó Hajnalcsillag,
Húsomban nyugvó nyári szellő,
Szóketrecbe zárt időtlenség.

A mélység éneke

Ős-morajlás, sziklák lelke,
Az van bennem eltemetve,
Óceánok, meredélyek,
Messzi partok, messzi létek.

Tükörzúgás, kripták titka,
Kút, amely a holdfényt issza,
Esőcseppek tengerálma,
Homokdűnék pormagánya.

Ódon könyvek, ódon termek,
Hét ege az időtlennek,
Füvek selyme, tölgyek kérge,
Másvilágok szenvedélye.

Virágokban alvó hajnal,
Nagy pusztaság varjúrajjal,
Hegyek fölött felhőbársony,
Sok-sok ezer elmúlásom.

Éjfél

Késhegyen ég a holdfény,
Árnyat dajkál a padló,
Rémet álmodik a szék
És ugrál, mint egy vadló.

Kékké sápad a sárga,
A kék vörösbe fordul,
Bútorok lelke éled
És a mély csöndbe csordul.

Ódát susog a szellő
És varázsol az álom,
Kint könnyed ködök ülnek
A húsos félhomályon.

Angyalszemek kápráznak,
Az anyag istent képzel,
Belelkesül, ami nincs,
Kibékülve a léttel.

Tükörbe bújt az idő,
Eget lélegzik a tér,
S a holnap útjain
Megindul a Göncölszekér.