Éjszaka van. Idő az ittas viadalra.
A beborult eget bársony-sejtelmek tépik.
S kilenc Szépség jön, hogy emberét elragadja
Fényes látomásokért a hetedik égig.
Arca eltorzult ábrázatát felfedi hát,
Hogy terheit az éteri szentélyhez vigye.
Lobbanó láng fűti megfeszült izomzatát
S ajándékért remeg – hisz nincsen már senkije.
Suttog s ájulás cseppje gyöngyözik homlokán,
Pupilláját már új kábulat tágítja ki.
S tisztult lélekkel áll a végtelen hegyfokán,
Hol megelevenednek a rejtelmek hangjai.
Ajkára csókot lehelnek. S hogy meg ne szokja
E mámort, lám - a földre vetik vissza újra.
S ő vágyó szemekkel tekint az angyalokra,
Bízva, hogy a szárnyalást végleg megtanulta.
- Ám eszmél hirtelen, hogy megköti még a föld.
Szeme íriszében szeráfok szava reszket.
S kincseit, mit a kilenc Szépségtől örökölt
Álmaiba szövi, mint azúr-arabeszket.
Hisz mágus ő, kiben örvény a szó; alkimista,
Ki szenvedések üstjében aranyat csinál.
Élő márvány, mely az egek igéit issza:
Ki ordít és hallgat – és valót hallucinál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése