Hagyaték

Én úgy szólok, hogy a szám nem nyílik szóra,
Hangszerem hangtalan dalokat dalol
S rám borul az éj, mint az utazóra,
Kit holtak hangja igéz a föld alól.

Nyirkos hideg lengi körül magányomat
S tudom, rám nem köszönt már többé a nappal.
A sáros földbe temettem el álmomat
És egybekeltem a tűnő alkonyattal.

Rézszínűvé vénültek bennem a vágyak,
Szememben a bánat mérges virága nő,
Rabja vagyok a Szépség vad sikolyának,
Mit felzenget egyre a szétfoszló idő.

S mit tehetnék? Magam is a sárba fekszem
Érezni az enyészet ezredéves titkát;
De a Virág tovább él...! S hogy el ne vesszen,
Az ős-Akarat épít föléje kriptát.

S talán lesz, ki megtalálja majd s kiássa,
Hogy megértse illatát: a mély bánatot
S szelleme megérik majd a látomásra,
Melyben egy Nap izzása éled - s fölragyog!