Szemeit lezárta végleg s immár magához
Láncolta az öröklét varázsát a lány;
Mozdulatlan, de mégis ő vonz a világhoz,
Melyet mi éltetünk a kép túloldalán.
Hajában virágok... S a halvány, bágyadt mosoly
Valami különös és mély álmot sejtet -
Talán Éva lehetett ily elbűvölő egykor,
Miután felfedezte az Édenkertet.
S a színek örvényléséből kitüremkedő
Fedetlen váll - e kicsiny tisztás -, hol az erő,
A teremtő szándék összpontosul,
Mintha mozdulni vágyna, majd megdermed megint;
És a képzelet végül életre kel és mint
A fény, a kép végtelenjébe hull.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése