Ó, hát mondjátok, ki ne ismerné
E bohókás ördögöt, a Kínt?
Mintha születését ünnepelné,
Csörgőként rázza meg tagjaink.
S ugrándozik vadul kint és bent is,
Mert mindig, mindig telhetetlen.
S átfutkosná ő a végtelent is,
Hogy új játékszerekre leljen.
Csapkod folyton és nem elég neki,
Hogy az örömöt megemésztheti:
Sunyi módon, fel, az agyunkba mászik.
S míg felhangzik az utolsó, komoly,
Vad zihálásból a halálsikoly,
Mint vásott kölyök, ő csak vihorászik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése