A fájdalom stigmáit viselem arcomon
S holt vizeket kémlelek csendesen.
Dermesztő üresség kúszik tagjaimba.
S lassan elfekszem szótlanságomon,
Mint egy beteg, kit már csak a ravatal
Körül táncoló gyertyafény vígasztalhat
S a végső, drága, puha ágy - rideg koporsó...
Hisz minek is bármit mondanom?
Egykor, emlékszem, szavaim mosoly lengte körül
S csak futottam. A ragyogás felé rohantam,
A ragyogás felé, mely megcsalt és elvakított
A gyermekség évadjain s nők mímelt bájain.
S mondd, mit gyűjtöttem?
Keserű emlékeket,
Amik kimarták a számból a szót.
S most itt vagyok meztelenül. Köröttem minden csupasz
És kopár, mert nagy és hatalmas vihar volt.
S jaj, kiszakította kezemből a szél utolsó vigaszom
S tudom, többé nincs mire föltekintenem -
A léggömb elrepült...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése