Abban élek, ami volt. És ami nem lett,
Megteremtem a magány hideg egén.
Mint egy isten, úgy tervezek csillagrendet
Mindabból, mi nem lehetett az enyém.
Emlékeim kútjába merítek csipkét
S háló gyanánt álmot halászok vele,
S felidézem életem összetört kincsét,
Amit elnyelt a képzetek tengere.
Már nem falom tovább a vágy vörös húsát,
Tejútként ködlik bennem a szomorúság -
Csillanni látom a végtelen havát.
Mint a távoli szeretők hívó szava,
Úgy ereszkedik le lassan az éjszaka.
S elomlik vállamon, mint egy tollkabát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése