A védtelen gyermek, aki voltam,
Uralkodóvá érett szívedben,
Meg kellett fürdenem a porban,
Hogy enyhítő léted felemeljen.
Úgy éltem sokáig, hogy csak a vágy
Bábjaként mozdultam öntudatlan
S nem értettem, miért nem nő virág
A rétről képzelgő öntudatban.
Ugrásra kész, vicsorgó vérebek
Vártak a hatalmas tükrökön túl
S míg habzsoltam az újabb kéjeket,
Nem láttam, hogy arcom velük torzul.
Kóboroltam éjeken át s a kín
Egyre mart és húsomba harapott,
Én voltam, ki a mámor földjein
Könnyet vetett és magányt aratott.
Aztán megjelentél és szétfoszlott
Mindaz, amit életemnek hittem,
S tovahagyva e bódító poklot
Megleltem utamat szemeidben.
Benned született a bűvös csillag,
Túlragyogva az Orion ködét,
Benned fogant ihletem, hogy írjak
A mulandó árnyát oszlatni szét,
Az új gondolat belőled árad,
Amelynek belőlem kell szólnia,
Ami nekem nincsen, az van nálad -
S bennünk, bennünk van a harmónia!
A védtelen gyermek, aki voltam,
Uralkodóvá érett szívedben,
Meg kellett fürdenem a porban,
Hogy enyhítő léted felemeljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése